Olyan közegben nőttem fel, ahol nem volt szabad bizonytalannak lenni. A hivatalos családi meggyőződés megkérdőjelezése is tilos volt, és az számított erénynek, ha az ember gondolkodás nélkül elfogadta a megfelelő elveket, mert azok jók. Ilyen háttérrel az ember megtanul görcsösen védekezni és elveket védeni. Kimondhatatlan megkönnyebbülés volt, amikor először ki mertem mondani magamnak valamiről, amit addig hinnem kellett, hogy nem tudom. Nincs rálátásom - mondtam - és megkönnyebbülve hátradőlhettem. Innentől szabad volt gondolkoznom. Eljátszhattam az ellentétes gondolatokkal, ízlelgethettem, hogy melyik hogyan hangzik. Nem lettem sokkal okosabb, de akkor úgy éreztem, hogy szabad vagyok. Nem kell védekeznem, védenem. Pillanatnyi információim alapján dönthetek, fenntartva a jogot, hogy később megváltoztassam a véleményemet, ha esetleg egyszer egy kicsit többet tudok a kérdésről.
A megkönnyebbülés mellett azért szégyelltem is a dolgot. Eszembe jutottak azok a viták, amikor belül boldog mosollyal döngöltem földbe a vitapartnereimet a családtól örökölt világlátás védelmezése közben. Sokáig elégedett voltam a teljesítményemmel, de amikor rádöbbentem, hogy magam sem tudom, hogy igazam van-e, sőt azt kezdtem sejteni, hogy tévedek, akkor az elégedettség fájó szégyenné vált. Igen, sokszor jól vitatkoztam, vagy legalábbis úgy éreztem, jól bántam az érvekkel, de ez csak növelte későbbi szégyenemet. Kellemetlen, amikor az ember magát is becsapja.
A bizonytalanságról szeretnék írni. Arról, hogy a bizonytalanság nem bűn, hanem egy termékeny állapot. Innen tovább lehet és kell lépni. A bizonytalanság nem feltétlenül jelent egy sötét kilátástalan állapotot, ahol az ember tétován lebénul. A bizonytalanság jelenthet egy olyan állapotot, ahonnan az ember a több bizonytalan út közül választhatja a pillanatnyi tudása alapján a legjobbat. Akkor lehetünk szabadok, ha mindig szembenézünk tudásunk korlátaival, de ezeknek a korlátoknak a tudomásulvétele jelenti az igazi szabadságot.
Ebben semmi új nincs. Sokan, sokféle formában leírták ezt már. A becsületes kutató is ezzel a lelkülettel dolgozik. Mégis úgy érzem, hogy nem lehet eleget hansúlyozni ezt a szemléletet. Családjainkban, társadalmunkban rengeteg felesleges küzdelem, szakítás fakad abból, hogy nem merünk bizonytalanok lenni. Nem merünk szembenézni azzal a gondolattal, hogy a másiknak is lehet igaza.
Nehéz, majdnem reménytelen. Sokszor gondolok arra, hogy értelmetlen erről beszélni, azonban ilyenkor is jó bizonytalannak lenni. Talán mégis néha-néha elbizonytalanodunk, és ezekben a bizonytalan pillanatokban észrevesszük, hogy esetleg a másik félnek is van egy kis igazsága, vagy ő is ugyanúgy téved, ahogy én. Ilyenkor lehet egy kis remény, hogy mégis sikerülhet egy kicsit élhetőbb közösséget, kapcsolatokat létrehoznunk. Azért írok, mert bizonytalan vagyok. Talán...